Default

A cane corso szerethető fajtája

A cane corso és az orosz kapcsolat

A cane corso nem igazán volt ismert fajta két évtizeddel ezelőtt, de már keresték néhányan, különlegessége miatt. Akkoriban, GYES-en levő kismamaként elvállaltam tolmácsolásokat, mert így maradt időm a gyermekemre, mégis tudtam egy kis pénzt keresni. Sokszor kerestek meg hazánkba érkező oroszok, akik kutyát szerettek volna venni. Ez az az időszak volt, amikor az oroszok már igen aktívan dolgoztak azon, hogy jó minőségű kutyák felvásárlásával megteremtsék az alapjait saját sikeres tenyészeteiknek. Igen sok kutyát vettek és vittek haza, a legkülönfélébb fajtákból.

Egy aprócska orosz hölgy azzal keresett meg, hogy segítsek neki nápolyi masztiff és cane corso felnőtt szukákat találni. Nos, azidőtájt ez nem volt nehéz feladat, mert rengeteg szaporító adta el jó pénzért akár a felnőtt tenyészállatait is, hiszen a bevétel jócskán meghaladta elképzeléseiket. Ráadásul így annyi munkát sem kellett belefektetniük, mintha felnevelnek egy almot.  Meglepő módon sokszor igen jó minőségű kutyákra akadtunk az ilyen utak során, és biztos vagyok abban, hogy ezek a kutyák szerencsések voltak, mert sokkal jobb helyre kerültek, olyan gazda kezei közé, aki megbecsülte őket.

Egyszóval az orosz hölgy a segítségemet kérte, mert semmilyen nyelvet nem beszélt az oroszon kívül. Én böngésztem tehát neki a cane corso hirdetéseket, és utána végigjártam vele az összes helyet, amit ő megfelelőnek tartott.

Keine cane corso

Nem volt könnyű a feladat, ugyanis akkoriban még nem volt egy ismert fajta Magyarországon, és aki foglalkozott is vele, általában nem szívesen adta volna el a tenyészállatát. Végül mégis találtunk egy hirdetést, amiben egy kétéves cane corso szukát kínáltak. Felhívtam, és az ár is megfelelt a hölgynek. Elindultunk hát valahova vidékre, hogy megnézzük. Tetszett neki a kutya, tényleg formás volt, és nem volt lepukkant állapotban. Láthatóan nem ellették még sokszor, így neki – pontosabban a megrendelőjének – meg is felelt volna tenyésztési, de még akár kiállítási céllal is. Megköttetett az üzlet.

Beraktuk a kutyát a kocsim csomagtartójába, és elindultunk vele vissza, Budapest irányába. Egyetlen gond volt csak: a lakásba, ahol a hölgy lakott, állatot nem vihetett, viszont én már nem tudtam volna indulása előtt még egyszer visszaautózni vele a messze lévő tenyésztőhöz, hogy felvegye a kutyát, és még a vonatát is elérje. Két napra tehát szállást kellett találni az ebnek.

Felhívtam egy Budapest mellett levő barátomat, aki vállalta, hogy elhelyezi a kutyát. Volt egy nagyon szép, zárt, angol rendszerű istállója, ahol éppen nem lakott annyi ló, ahány állás volt, felajánlotta hát, hogy a cane corso lakhat az egyikben. Sőt, a lovásza vállalta, hogy eteti és itatja is a kutyát.

Este volt már mire odaértünk. Besötétedett. Megálltunk, szorosan az istálló mellett, és kértük a hölgyet, hogy vegye ki a kutyát, vigye be az állásba. Akkor derült ki, hogy ő valójában fél a kutyától, nem meri kivenni. Mit volt mit tenni, végtére is nem tárolhattam a kocsimban az ebet, a volt férjem és az ismerősöm – két vállas férfi – beállt a csomagtartó elé. Megkértem a hölgyet, fogja, és tartsa a cane corso pórázát, míg kivezetjük a kocsiból az ebet.

Nos, a fiúk hősiesen álltak és várták, hogy átvegyék a pórázt, de a hölgy valamiért megijedt, és nem átadta nekik, hanem nemes egyszerűséggel elengedte a póráz végét. A kutya pedig ezzel a lendülettel megugrott, átpréselte magát a két férfi között, és eltűnt az éjszakában.

A korzó nem cane corso

Azt találtuk ki, hogy elindulunk két kocsival, és megpróbáljuk megtalálni a rémült ebet. Persze elég lehetetlen vállalkozás volt a hegyek között, de hát a kétségbeesett hölgy kérte, keressük. Mi a volt férjemmel a saját kocsival mentünk, az orosz nő pedig a barátunk mellé ült be, és elindultunk a cane corso nyomában. Jó páros lehetett, mert a hölgy csak oroszul, a barátunk a magyar mellett németül tudott, szóval egy szót sem értettek egymás mondandójából. De hősiesen kutattuk az elveszett cane corso nyomait.

Nagyjából egy óra telt el, csöngött a mobilom. A barátunk hívott, hogy fejtsem már meg, mit akar a mellette ülő nő, mert ő már semmit nem ért. Kiderült, hogy a kétségbeesett nő folyamatosan beszélt oroszul, amiből barátunk annyit vélt megérteni, hogy „keine corso”, amit ő úgy fordított, hogy ne korzózzanak már. Ilyenkor satuféket nyomott, és megállt. Azt hitte, a nő a kutyát látja, vagy megunta a keresést, de a reakció felháborodott orosz szóáradat volt, és mutogatás, hogy menjenek.

Mikor szóhoz jutottam a röhögéstől, elmondtam neki, hogy a kutya fajtája a cane corso, nem az autós korzózás ellen tiltakozik utasa, szóval keressék csak a kutyát. Persze egy szürke cane corso a sötét éjszakában könnyen el tud tűnni, nem is került elő. A hölgy a kutya nélkül utazott haza.

Persze kérte, ha megtaláljuk, sikerült befogni, jelezzük, azonnal fizeti a költségeinket.

A megkerült cane corso

A barátunk folyamatosan jelezte, hogy itt-ott feltűnt a faluban a cane corso. Egyszer pedig azzal hívott, hogy a hegy oldalában épült új házak környékén látták. A cane corso kisasszony beköltözött egy kuvasz kutyaházába, aki hősiesen őrizte új barátját. Egy székely leány ismerősöm segített nekünk. Fél napot ült a kerítésen, csalogatta a cane corso ebet, míg sikerült – nagyjából elefántnak való adag – nyugtatóval megetetnie. Beemeltük a kocsiba, és már robogtunk is vele, hogy feladjuk Moszkva felé, az új gazdájához. Természetesen a hölgy állta a költségeket, mi pedig megkönnyebbültünk, hogy végre jó helyre kerül a kutya, megérkezik a gazdájához.

Nagyjából egy évvel később, egy kiállításon futottam össze újra a hölggyel, aki elmesélte, hogy sikeresen átadta az ebet a gazdájának, aki boldog volt, hogy a világcsavargó megkerült. Bár amikor az eb elveszett, ő visszakapta a pénzét, de mégiscsak a kutyára vágyott, megvolt hát az öröme. Ámde úgy tűnik, ez a cane corso igencsak szeretett korzózni, mert a kényelmes helyről, a szerető gazdi mellől is megszökött, és többet nem is került elő.